Képes Géza

Készült Képes Géza születésének 100. évfordulója alkalmából.

Képes Géza
 
SAJÁT VERSEK
 
vonal

Vissza a főoldalrasajat versekA fordítások oldalraA tanulmányok oldalraA fotók oldalra

 

 

Ezen az oldalon Képes Géza néhány saját verse olvasható, melyek egy része olvasható a költő születésének 100. évfordulójára Utolsó kaland címmel a Képes Kiadó gondozásában megjelent antológiában is.

 

 

Önéletrajz

Tűzzé csiholtak, lánggal lobogok,

            utamban én mindent felégetek,

            nemcsak odakinn: lomot, szemetet,

de azt is, mit a sors belémdobott.

 

Szelíd szépség és vad gondolat: ég!

            S új borzongások gyökere, a bűn.

Hát akkor mi marad meg, ami még

            érdemes, hogy túl bánaton, derűn

 

rá felfigyelj? Marad a láng maga.

Körül égés és pusztulás szaga,

            de nem csihad le, égig csap a vágy.

 

A láng, a láng! ha nem táplálja semmi

s ideje már hideg hamuvá lenni:

            lobog – táplálja még saját magát.

 

 
 

A piros ménes

Lomha lápon át haladtam,
ingovány ingott alattam;
zsomékról zsombékra léptem:
tömör tölgyes tűnt elébem.
Partján szürkészöld pataknak,
mint az őz, kit űz kopóhad,
ügyetlenül így ügettem,
cserjék csaholtak mögöttem.
Fürge csapás nyílt – vagy ösvény?
Arra vágtam át – vörös fény
fürdette a fák tetejét,
nyalta az ég felső felét.
Még nem láttam, mi lehet ez,
ez a pír honnan permetez?
Tán asztagok tüze táncol?
Villámszülte vész viháncol?
Futottam a furcsa fényben –
Tág tisztás tárult elében:
egy pillantás épp elég volt:
szikes rét s a roppant égbolt –
minden éles, minden élő:
láng lobogott, égig érő –
Tudtam, a tűz honnan támadt:
ott láttam élő apámat.
Vasat tett a tűzbe éppen,
meleg mosoly gyúlt szemében.
Fehér ménes állt ragyogva,
rúgkapálva és nyihogva,
de a tűzláng lengő fénye
piros színt vont a fehérre.
Apám arca is piros volt
s a szikes föld: nagy piros folt.
Ahány tüzet életében
gyújtott apám, mind ott égett.
Ahány lovat patkolt, szegény,
ott rúgkapált a rét füvén.
De még látom, most sincs vége:
a lángoszlop vad tüzébe
patkóvasat tüzesít még
s úgy veri a vasat, mint rég.
Toporzékol, nyí a ménes,
apám örül: e sok lóval
ítéletnapig se végez...

 
 

Igen, de

barát?
igen
de
nem ér rá –

szerető?
igen
de
nem ér rá –

kártya-
partner?
sakk-
partner?
séta-
partner?
igen
igen
igen
de
nem ér rá

más-más
irányban
loholunk
pedig
mehetnénk
lassan
kézen fogva
együtt
bomlásnak
indult
az emberiség:
a sort mi kezdjük
s talán
be is
mi
fejezzük –

barátodnak
telefonálj
még
ma:
lehet
hogy
a vonal
holnap

már néma.

 
 

Te vagy

te vagy a tüdőm
a levegőm
nélküled
megfulladok

a csendem is
te vagy
nélküled
ízekre tép a zaj
s a zűrzavar

te vagy minden percemben
minden porcikámban

én már
sehol sem vagyok

én
te vagyok

 
  Vallomás

 

Vagyok, mert szeretlek. Hallod? Szeretlek!

S csak akkor szűnik ez a szerelem,

ha meghalok s hideg gödörbe tesznek.

S vajon akkor meg fog-e szünni? Nem!

 

Ha szétszakad az agy, s a szív s az ágyék

s az izomrostok mind szétomlanak,

rejtezve bennük meglapul a vágy még,

mely átömlött rajtuk mint tűzpatak.

 

Por és hamu leszek. Az idő malma

már csontjaimat is megőröli.

De él a föld folyója, rétje, halma

s égnek tovább az égbolt fényei.

 

Ők látták szemed tiszta fényét, látták:

hogy csókoltalak, hogy öleltelek!

A folyó meglassította folyását,

s ránk hajoltak a fák s a fellegek.

 

Ha már emberek szívében sem élek:

a fák, folyók, rétek és csillagok

még századokig egymásnak beszélnek

szerelmemről, mely érted lobogott.

 
 

Kitüntetési javaslat

Egyik bírálóm a Kolumbus-díjra ajánlott

            műfordítói felfedezéseimért.

Mennyire célbatalált - de milyen szomorú ez az ötlet:

            felfedezéseimet Ámerigók szedik el.
 
 

Őszi elégiák 1.

Szitál az üszkös pázsitok felett
piros permeteg: érett falevél.
Vad-nyomot, ösvényt - mindent betemet
s utánad sem marad jel itt, ne félj.

Tölgymakk pereg, most száraz ágat ér,
hangvillaként rá megpendül az ág:
e fa-hangból inditja meg a tél
a botfülü szelek zenekarát.

Az ég okádja majd a pelyheket,
s mig újra elcsitul a fergeteg:
a bokrok már ezüst-gyapjas juhok.

S az erdő: zuzmarás szakállu őrszem
a vihar után bámul eszelősen
s kékrefagyott tenyerébe huhog.

 

 
 

Őszi elégiák 2.

Természet mostoha gyermeke, ember!
Mit kérdesz, mondd, e kihült szivü tájon?
A lelked csordultig lesz gyötrelemmel:
hová futsz, hogy az életed ne fájjon?

Növényt keresnél? irgalmas tavat?
cinikus hóval van befödve, jéggel.
Végtelenbe húzó vadludcsapat
bensőd visszhangjaként nem jajveszékel.

E tájék nem gyülöl és nem szeret,
véres tragédiákra meg se moccan:
felcsukló szavad jobb, ha lenyeled.

Szorongva úgy botorkálsz, mint tilosban
s ha szemedből a bánat-tó kiloccsan:
arcodon tüstént jégcsappá mered.

 

 
     
     
 

Fennakadva

szép az ég

szépek

a fák

s én

vagyok

 

valaki

feldobott

s fenn

megakadtam

az űrben

 

üvegsima

bőrömön

átüt

a mályvaszín

erezet

szívem

lüktet

agyam

sugarakat

bocsát

    ki

s fogad

    be

kis

kavics

feszülten

figyelem

a mindenség

titkait

 

most

látom:

az élet

amit

éltem

odalenn

milyen üres volt

milyen fakó

milyen

avitt

 

a mindenség

középpontja

vagyok

     itt

 

 

 

 

 

 

 

 

 

     
     
     
     
 
Kérjük, látogasson el hozzánk később is.
 
 
Copyright © Képes Julianna (jogutód), 2009 - 2011 - minden jog fenntartva
Az oldal illetve tartalmának bárminemű felhasználása csak a jogtulajdonos előzetes írásbeli engedélyével lehetséges
© WEB design and works, Mráz László - 2009-2011